Csodakert

     Tegnap furcsa események zajlottak errefelé... Késő délután Bowango és Quabo eljöttek hozzám, és nagy titokzatossággal értésemre adták, hogy feltétlenül el kellene mennem velük a törzsük székhelyére. Csodálkoztam, mert a napi munkánkat már elvégeztük, nem volt semmi olyasmi, ami sürgős lett volna, és nem várhatott volna másnapig. De ők csak egyre erősködtek, hogy bizony, szedelőzködjek össze, és induljunk. Igazság szerint nem nagy kedvem volt, de az oldalamat is furdalta a kíváncsiság, gondoltam, a jegyzeteim írását majd elhalasztom holnap estére, hát végül is útra keltünk. Aztán, ahogy beértünk a faluba, egyből megértettem a titokzatosságuk okát. A nők már ott várakoztak, hagyományos díszeikben, aztán leültettek egy háncsból készült ülőalkalmatosságra, és valami vad, fergeteges táncba kezdtek. Először még elvonultak előttem is, de ahogy a zene ritmusa egyre zaklatottabb lett, szinte extázisban, csak magukra figyeltek, vagy talán arra sem, hanem átszellemülten egy végtelen, hullámzó mozgásba csaptak át, ahol megszűnt a külvilág, és csak a túlvilági szellemeikkel tartották a kapcsolatot. Aztán az önkívülettől megrészegülve egymás után elhevertek, és csak feküdtek ott mozdulatlanul...

       Ahogy a tánc befejeződött, egy öregember kezdett énekelni, míg Quabo valami, fából készült, mélyhangú fúvós hangszeren kísérte. Már lassan kezdek hozzászokni a féktelen zenéjükhöz, de ez most valami más volt. Nagyon is. Mintha a lelke legmélyéről zengett volna, és ahogy jobban odafigyeltem, egyszerre olyan ismerősnek tűnt. Hihetetlenül ismerős részek jutottak eszembe, hasonlatosak rég elfelejtett dallamfoszlányokhoz, amiket még odahaza hallhattam..... de az egész annyira valószerűtlen volt, hogy nem is gondoltam tovább, csak egyszerűen átadtam magam az élménynek...

       Hazafelé egész úton ki nem ment a fejemből ez az ének. Otthontól több ezer kilométerre, mi köze lehetne egy hazai dallamhoz? Dúdolgattam, és próbáltam visszaemlékezni, hogy hol is hallottam hasonlót, de nem jutottam semmire. Behúztam a szúnyoghálót, és mély álomba zuhantam....

       Hirtelen ébredtem fel az éjszaka közepén a felismerésre... Igen, határozottan tudtam, hogy mi is volt ez a dallam? Hiszen még évekkel ezelőtt én töltöttem fel a Youtube-ra!.... Ennyire távol lennék mindentől, amit magam mögött hagytam? Vagy talán szándékosan töröltem mindent a memóriámból, ami most, éjszaka, a tudatalattiból előtört? Meglehet... De most már ki akarom deríteni! Holnap visszamegyek, és megtudom, miről is szólt az az ének? Remélem, nem ugyanarról... Ilyen véletlenek nem lehetnek...

       Mostanában a sivatagot szelem keresztül-kasul.... Egyedül, hiszen tudjátok, Ngambo már egy ideje a maga útját járja, és még azóta se találtam hozzá hasonlót..... Szóval, a terepjáróval beutazok sivatagos vagy sziklás tájakat, hát, mit mondjak, elég gyéren találkozni élettel. Homok, perzselő hőség, néhol egy-egy szárazságtűrő gyom, ameddig a szem ellát. Már-már feladtam a reményt, hogy valami mást is találok...

       De valamelyik nap az egyik kősivatagban megláttam messziről. Egy kis ágas-bogas növény, rajta pirosló virágokkal! Közelebb mentem, és nem is csalódtam... A kövek közül, szinte a semmi közepén, egy kis, sivatagi rózsa bokra! Nem hivalkodó, de aki felfedezi, azt örömmel tölti el. Leültem előtte, gyönyörködtem benne, meg is örökítettem, mielőtt tovább indultam. Nézzétek meg ti is! Ugye milyen kedves,  üdítő látvány a kietlen tájban?

                                               Csak úgy...

                                                      Mert szép...

Napokig sűrű felhő borította az eget, és bár ez már nem az esős évszak, de azért elég vígasztalanok voltak a napok (pláne, hogy most egy ideje egyedül vagyok). Azért teendők vannak bőven, de esténként kiülök a kunyhó elé, és hallgatom Afrika hangjait. És ahogy felnézek az égre, a rojtos felhők szélei közül kikukucskált a Hold... egy pillanatra eszembe jutott egy sor Dsida Jenő finom, lírai verséből: "Szélűzött felhők közt kisüt a Hold"... 

Aztán, csak úgy magamnak, elmondtam a verset, elejétől... A csendben sok szép és fájdalmas gondolat kering... Kár, hogy mostanában, a felgyorsult világban nincs az ilyen halkszavú költők verseire igény...  

                          Valami volt.

                         Mint mikor megakad az óra

                         s tovább ketyeg,

                        egy szomoru angyal szivárványra mosolyog

                        és újra pityereg.

                        Szélűzött felhők közt kisüt a Hold.

                        Boldogságból torony emelkedik

                        s már leomolt.

                        Illanó illat,

                        villanó fény

                        káprázó szemnek ezerszinü folt.

                        Egy búcsuzó fecske átsuhan

                        házunk füstje fölött.

                       Csak ennyi volt.

     Mikor Afrikába érkeztem, Ngambot választottam segítőtársamul. Valami megmagyarázhatatlan megérzés vezetett ebben. Talán a nyílt, érdeklődő tekintete volt a döntő lökés, talán a természetes, elfogulatlan, néha kicsit közvetlen stílusa, nem is tudom. De ahogy teltek a napok, hetek, egyre jobban megkedveltem, és csak megerősödött a hitem, hogy jól választottam. Tele jóindulattal, határtalan segítőkészséggel, sokszor már előre megsejtette a gondolataimat is. Természetes élénkséggel, fáradság nélkül tette a dolgát, néha már én voltam az, aki figyelmeztette, hogy nem kellene annyira hajszolnia magát, pihenjen egy sort, nem kell egy óra alatt egy napi munkát elvégeznie. De ő csak serénykedett, és leste a kívánságaimat. Örökké vidám természete néha kicsit felhangoltságba ment át, de mindezt olyan magától értetődően tette, hogy ilyenkor az én alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott habitusomat is magával ragadta. Szókimondása, kíméletlen őszintesége is szimpatikussá tette. És ahogy egyre jobban megismertem, az életemet is nyugodtan rá mertem volna bízni, ami egy ilyen, folytonos veszélyekkel terhes földrészen azért nem egy hátrány. Maga volt a megbízhatóság, a szavai és tettei tökéletes összhangban álltak, amihez azért odahaza nem mindig voltam hozzászokva..... Úgy látszik, gondoltam, errefelé másfajta értékrend, gondolkodásmód honos..... 

        Egyik nap megterveztük a másnapi úticélunkat, és reggel elindultam a megbeszélt helyre. Furcsa volt, hogy nem találtam ott. Másfél órát (!) várakoztam rá a tisztáson, de Ngambo csak nem jött. Begyalogoltam hát a falujába, érdeklődtem felőle, és akkor derült ki, hogy már tegnap este szedte a sátorfáját, és továbbállt. Csodálkoztak is a falulakók, hogy erről én miért nem tudtam, hiszen nekik már egy-két hete mondogatta, hogy mi a terve... Csak álltam ott hüledezve, és hitetlenkedve... Hiszen eddig minden nap ugyanolyan jókedvvel, nyíltan érkezett, semmi változást nem láttam rajta, a bizalmam egy pillanatig sem ingott meg irányába, nem is sejtettem semmit, aztán tessék!.... pár nap, és eltűnik.... 

     Ezek szerint itt, Afrikában is sikerül jól elrejteni az emberek igazi  énjét és szándékait álarcok mögé....

        Az afrikai fárasztó mindennapok után csak úgy dőlök be az ágyba, nem is emlékszem, mikor alszom el. Többnyire azonnal, mintha fejbe csaptak volna. Ha álmodok is, mindenféle zagyvaságot, el is felejtem, mire reggel Ngambo, a segítőm felráz. De tegnap, valami egészen hihetetlen történt! Mintha otthon lettem volna, olyan kristálytisztán láttam álmomban mindent. Az arc, a tájak, az események, érzések, mind olyan élesen és mélyen megragadtak, hogy alig tudtam elhinni, hogy ez csak egy tovatűnő álomban játszódott le. És ahogy ezt felfogtam, gyorsan megpróbáltam visszaaludni, hátha még folytatódik tovább. De a dolgok természetéből kifolyólag ez már persze nem ment. Nagy nehezen feltápászkodtam, de egész nap itt zsongott a fejemben, szinte kézzelfogható valóságként, és mégis olyan elérhetetlenül távol. 

       Álmomban otthon jártam...

       Az enyhén emelkedő völgyben még kicsit nedves volt az avar az előző napi esőtől, úgyhogy óvatosan haladtunk, kézenfogva, hogy el ne csússzunk. Az út néha kis fahidakon át vezetett, néha meg át kellett gázolni a kövek közt csobogó patakon, vagy átugrálni a mohával borított sziklákon. Egy kis rétre jutottunk ki, leheveredtünk a plédre, és miközben készült az uzsonna, vadvirágokból fontam egy koszorút kedvesem fejére. Nézegettük a megkopott, fekete-fehér, régi fényképeket, kipróbáltunk egy mászókát, meg egy mérleghintát, mintha csak gyerekek lennénk...   Visszafelé leültünk egy kidőlt fatörzsre, és csak néztük a távoli táj fölött lebegő finom párát.  Bújócskáztunk a romok között, csókolóztunk egy esőbeállóban, összeborzoltam a haját (pedig nem szerette ),  aztán átmentünk egy szigetre, ahol gyerekek sárkányokat eregettek, amíg az egyik fel nem akadt a faágak közé. Mulatságos volt látni, ahogy botokat hajigáltak fel, hogy leszedjék onnan, persze, hiába...   Kéz a kézben sétáltunk le a vízpartra, én térdig belegázoltam a jéghideg vízbe (amit vagy 3 mp-ig bírtam... ),  ültünk a lépcsőn,  visszaintegettünk a kirándulóknak a hajón. Aztán lassan sötétedett,  és mi egymást átölelve gyönyörködtünk az esti tűzijátékban. Már mindenki régen hazaindult, de mi még ott hevertünk a csillagok alatt, néztük a távoli, apró, hunyorgó fénypontokat, és úgy éreztük, ez az érzés örökké tart... Őrülten szerettük egymást.... 

      - Bwana, bwana! - ébresztgetett Ngambo. Megdörzsöltem a szemem, és csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy mindez csak egy gyönyörű álom volt... Körülöttem a durvára ácsolt kunyhó, a szúnyogháló, a száradó ruhák, az ágy meg mellettem üresen nyikordult... Ez már itt Afrika... Szótlanul szürcsöltem a frissen főzött teámat, még mindig az álom hatása alatt, aztán egykedvűen felöltöztem, kiléptem az ajtón, és hagytam, hogy vigyenek a lábaim a mindennapi teendőimre... 

Nemsokára nekivágok a legnagyobb kalandnak... Fel kell jutnom a Kilimandzsáróra, ameddig még hó és jég borítja... Az előkészületek már lázasan folynak, de a legfontosabb, egy kapszula összeállítása, még várat magára. Még gondolkodom, mit is válogassak össze a magammal hozott apróságokból...  Amit felviszek a csúcs közelébe, és jó mélyen beleásom a jégbe. Legalább tíz évig ott is fog maradni, akkorra teszik a tudósok, hogy elolvad... És akkor talán, ha valaki arra jár, csodálkozva emeli majd fel a földről a kis fémtokot, és ha kibontja, megtalálja mindazokat a dolgokat, amik egy valamikor erre járt, távoli, furcsa embernek fontosak voltak. Időkapszula...  egy aprócska üzenet a múltból...  egy ismeretlen világból... Ha ugyan lesz, aki megtalálja, és fontosnak érzi... De most még rakosgatom a jövő emlékeit, mi is kerüljön bele...

       Egész biztosan benne lesz majd néhány olyasmi, ami errefelé ismeretlen... Például néhány magyarországi növény: mondjuk egy gesztenye, egy erdei virág megszáradt szirma, néhány falevél. Lehetne benne még pár színes gyöngy, egy apró lakatkulcs,  egy magnókazetta, esetleg egy pohár is. Meg talán egy elmosódó, életlen fénykép (bár ez még nem biztos).  Bele kell férnie egy aprócska söprűnek is, egy kis, zománcozott kitűzőnek, talán egy törött cserépdarabkának, egy simára csiszolódott kavicsnak, egy golyóstollnak, meg ha még marad hely, egy üszkös fadarabnak is. És végül, egy rövidke versnek mindenképpen, persze, magyarul. Nem lesz könnyű dolga annak, aki csak szuahéliül beszél...   De ha talál valakit, aki lefordítja neki, lehet, hogy egy percig csak némán fog állni, és a hónélküli hegy fenséges látványa mellett valami mély, nagyon távoli üzenet is megérinti....

       Már esteledett, mikor elindultam a várost övező hét domb egyikére. Felülről is szerettem volna látni. Szűk, kanyargós utakon vitt fel az autóm, vigyázni kellett, hogy ki ne csússzak, vagy a szembejövőnek neki ne koccanjak. Megálltam egy kis, meredek beállóban, aztán gyalog indultam visszafelé, kerestem egy betonkockát, ahová le tudtam ülni, és gyönyörködtem... Az autók zaja csak távolról szűrödött fel, rajtam kívül senki se járt arrafelé, az előző napok esős időjárása után minden pára felszállt, és kristálytisztán el lehetett látni a város másik végéig. Szívet-lelket átjáró látvány volt... A közelben még jól kivehető volt minden ház, minden ablak, némelyikben még világos volt, de legtöbben már nyugovóra tértek. Próbáltam elképzelni, milyen életük lehet a bezárt ablakok mögött, mire, kire gondolhatnak, nagy családban élnek, vagy ők is egyedül pergetik a napokat, boldogok-e, vagy boldogtalanok, és netán a csukott ablakaik mögül van-e, aki éppen most pillant fel ide, és ha van ilyen, vajon találkozik-e a tekintetünk?..... Szóval, ilyesmiken gondolkoztam, de leginkább csak próbáltam átérezni a fények hangulatát.... Mert az éjszaka fényeinek különös hangulata van... Ilyenkor a szokásosnál is fogékonyabb, érzékenyebb az ember.... Különösen, ha többezer kilométernyire van azoktól, akik számára fontosak... Néztem a milliónyi, apró, pislákoló fénypontot, és arra gondoltam: pont olyan, mint otthon. Miért érezzük mégis másnak, hiszen a házak sziluettjét a távolban úgysem látjuk? Lehetne otthon is, bárhol.... De mégis más.... Mert NEM LEHET.... Az a múlt, ez a jelen...

       Sokáig bámultam az apró fények játékát, szinte észre se vettem, hogy már jóval éjfél felé jár... Aztán egyszer csak feltámadt a szél... Szokatlanul hideg, metsző szél... és nem volt nálam kabát, nem készültem hideg időre. Kicsit még vártam, hátha csendesedik, de végül csak indulni kellett haza...

      Még hosszú út áll előttem...

      Feltámadt a szél, tépkedte a leveleket, de igazából nem gondoltam, hogy ez lesz belőle... Pedig hirtelen lecsapott a pusztító vihar. Az állatok rémülten menekültek fedezékbe, a fák sírtak, körös-körül leszaggatott ágak röpködtek kiszámíthatatlan irányokba, a szelíd koradélután helyett mélyfekete sötétség borult az erdőre. Félelmetes zúgással vonult fölöttem a szél, csak ültem a kunyhó sarkában tehetetlenül, és vártam, mikor dől össze, pedig azért igyekeztem nagyon erősre megépíteni, de nem voltam biztos benne, hogy ilyen erejű viharnak is ellen tud állni...

      Másfél-két órát tarthatott az elemek tombolása. És aztán, hatalmas, mély csönd támadt, amit csak néha szakított meg a fákról lehulló esőcseppek pattogása. Kiléptem az ajtón, körülnéztem a vígasztalan tájon, ahol tövestől kicsavarva, vagy derékbatörve hevertek a nemrég még büszke, daliás fák, és törmelék borította a földet mindenütt.

      Leültem egy kidőlt fatörzsre, és hallgattam a csendet... Hihetetlen volt... Mintha egy kihalt bolygón lettem volna... Sokáig néztem a távolodó felllegeket, közben egyetlen madár se szólalt meg, a bokrok sem suhogtak, az esőcseppek is megálltak, egyszerűen semmi... Próbáltam megerőltetni magam, hátha messziről elcsípek egy hangfoszlányt, de hiába....

     Már egy jó órája hallgattam a csendet, ami kezdett kísérteties lenni. Nem egy békés, megnyugtató csend volt ez, nem is a vihar előtti, vészjósló csend, nem a várakozás csendje... Egyszerűen ijesztő, zavarbaejtő, akár egy ólombörtön mélyén lehet ilyesmi... Még az ereim lüktetése sem hallatszott... Aztán, mintha elkezdtem volna hallucinálni... Mintha távolról, nagyon halkan, egy réges-régi Republic szám sejlett volna fel... Itt, Afrika közepén, egy letarolt erdő mélyén... Nagyon furcsa, nagyon.... Pedig hallottam, tisztán, kivehetően... Belülről szólt... Szinte beszélt a csend... 

              ..... Ami néha többet mond bármely szónál...